Egyszer már írtam róla, hogy a munkaügyi központban 3 napos tanfolyamon kellett részt vennem, amikor munkanélküli segélyért folyamodtam. Tulajdonképpen az egész oktatás folyamán arra ment ki a játék, hogy megerősítse kicsit a már sokszor végtelenségig elkeseredett, hosszú idők óta hiába állást keresők lelkét. Mondhatni 90%-ban önbizalom tréning volt.
De azért volt néhány megfontolandó, talán hasznosítható jótanács, vagy tipp, amit most megpróbálok röviden összefoglalni.
Tény, hogy az emberek többsége, ha munkát keres elkezdi bújni az újsághírdetéseket, keresgél napokig a neten és egyre jobban elkeseredik a negatív eredményeken. Pedig ez nem véletlen. Ha megnézzük egy vállalat szempontjait, ők vajon hogyan keresnek munkaerőt, ha szükségük van valakire. Elsősorban NEM ÚJSÁGHÍRDETÉST adnak fel, főleg nem VAKREPÜLÉST INDÍTANAK A NETEN. Hanem először ismerősöket keresnek, a már bevált, megbízható munkatársak ismerőseit, mert bíznak abban, hogy azok is majd hasonlóan teljesítenek. Ha így nincs jelölt, akkor előveszik talán a fiók mélyén sorakozó már beadott pályázatokat és önéletrajzokat, hogy ki az aki megfelelhet az elvárásaiknak. És ha így sem találnak megfelelő embert akkor lehet, hogy felveszik a kapcsolatot valamelyik fejvadász céggel, vagy munkaügyi központtal és csak a legvégén fognak hirdetést feladni, amire majd tízezren fognak jelentkezni és csekély az esély, hogy pont Te leszel, akit kiválasztanak. Ez azért elgondolkodtató!
Az önéletrajzok és motivációs levelek (ez fontos!) küldözgetése mellett, azért meg lehet próbálni a telefonos megkeresést is néha, hogy pl. megkapták-e egyáltalán azt az önéletrajzot amit küldtél, vagy még jobb, ha személyesen viszi be valaki a kiszemelt céghez.
De volt egy nekem elég szimpatikus ötlet, amit tényleg érdemes kipróbálni. Bemutatkozó kártyának hívják - én eddig még sohasem hallottam róla. A lényeg, hogy névjegykártya szerűen tartalmazza a nevet, címet, elérhetőséget és mellette néhány olyan információt, ami arról szól, hogy Te éppen most milyen munkát keresel. Szerepelhet rajta a végzettség és minden olyan tudás, ami értékes lehet a munkaerő piacon- lényeg, hogy rövid legyen, max. A/5 oldal. És ezt a kártyát terjeszteni kell mindenhol, mindenfelé, mindig magunknál kell tartani és osztogatni az ismerősök, barátok között, azoknak akik az utcán ránk köszönnek, mert valahonnan ismerjük őket, a buszon, a kutyasétáltatás közben, a játszótéren az anyukák között, a szomszédok között, stb. Mert mi is a helyzet? Mi tudjuk, hogy rossz a helyzetünk, nincs munkánk és pénzünk, de vajon a szomszéd néni tudja ezt? Egyáltalán nem biztos, pedig lehet, hogy pont tegnap hallotta a piacon, hogy a Mari néni unokája szülni fog és az Ő munkahelyén ezért üresedés várható...
Bocsánat kérésnek szántam ezt a bejegyzést, az előző miatt... Nem biztos, hogy sokat segítettem ezzel, de remélem, most legalább nem ártottam.
Még ha óriási álmokat is kergetek néha azért mindig is két lábbal álltam a földön és pesszimizmusomból következően sohasem csalódtam még olyan nagyot, hogy aztán többet talpra se tudjak állni. Új munkám során akár tetszik, akár nem átértékelődnek olyan dolgok, gondolatok is amiket eddig azért másként láttam, illetve másnak reméltem...
Egyszerűen megfogalmazva ma már nem érték ha valaki kreatív, ügyes, tehetséges művészlelkecske. A pénz irányít, a piac diktál. Tök mindegy mit szeretnél csinálni Te, mihez értesz, mi mindenre vagy, vagy lennél képes, ha azt nem tudod eladni akár éhen is dögölhetsz! (Bocsi a durva fogalmazásért, de ezt magamra is értettem.) Egyre jobban látszik, hogy a megélhetéshez az kell, hogy jó vastag bőr legyen a képeden, belül tomboljon benned az önbizalom, Te legyél az aki irányít és uralkodik és ne legyél egy cseppet sem szentimentális - akkor van esélyed jól élni. Már az iskolában is arra kellene tanítani a gyerekeket (a sok felesleges hülyeség helyett), hogy ha ott állnak majd az érettségi bizonyítvánnyal vagy diplomával a kezükben, akkor mi a francot kezdjenek vele. Mert egyik sem ér önmagában semmit sem. Azok az idők már rég elmúltak, amikor még akár az érettséginek is volt értéke. Ma akár kitörölhetik vele a seggüket is, mert lószart sem ér, ha nem tudják eladni magukat a "rabszolgapiacon".
Igen, jól hallatszik - dühös vagyok. Nem is csak magam miatt, a környezetemet is látom. Unokatesóm kisebbik lánya holnap kezdi az érettségit és már meg sem próbálja a főiskolát, fogalma sincs mihez kezdjen. A lányom nemsokára pályaválasztás előtt áll és hiába kitűnő tanuló, nem látom értelmét, hogy egy komolyabb gimnáziumban végigküzdjön, végigtanuljon még négy évet a semmiért. Sokszor szóba kerül itthon a dolog. Ő maga kérdezi, hogy "anyu milyen suliba menjek, mit tanuljak"? És mondjátok meg mi a fenét válaszoljak neki? Imádja a lovakat. Van pár ismerősöm, akik üzletkötők, menedzser típusú vállalkozók a fent leírt önbizalommal teli "sikeremberek", akiknek van lova, mert megengedhetik maguknak - csakhogy közülük egyiknek sincs ideje lovagolni, foglalkozni a lovával, mert pénzt kell keresniük többek között a lovak ellátásához is... A másik oldalon meg ott a lovász, aki hajnalba kel, egész nap kemény fizikai munkát végez, trágyát hord, talicskát tologat gumicsizmában, lovat pucol, sohasem mehet szabadságra és talán már rég el is felejtette milyen illúziókat kergetett régen a lovakkal kapcsolatosan, mert most a minimálbér töredékéből kénytelen megélni - ha tud - és reménye sem lehet egy jobb és könnyebb életre, sőt örülnie kell, hogy van munkája.
Lehet, hogy az a baj, hogy túl szűk a látóköröm. Nagyon sokáig voltam bezárva egy irodába, de most sem mondhatom, hogy annyi rálátásom lenne a lehetőségekre. Csak azt hallom és érzékelem mindenfelé, hogy nincs pénz, nincs munka, de még lehetőség sincs. Ha mégis akad ott tuti, hogy kizsigerelik, a végtelenségig kihasználják az alkalmazottakat. Csak illúziók a részmunkaidő, a "szívesen bedolgoznék valahova", a "kreatív vagy családbarát munkahely", az "imádom az állatokat" és hasonló munkával kapcsolatos elképzelések - hacsak nincs a háttérben pl. egy "Hilton apuka", aki mindezeket a HOBBI-kat finanszírozza.
Ugyan csak 3 hónapja dolgozok egy dekorációs kft-nél, de már most is látom, hogy a kreativitásnak, az ügyességnek, meg egyáltalán semmi ilyesminek nincs köze ahhoz, hogy ez a pici kis vállalkozás 15 év után is még talpon van és fejleszteni tud. Mindehhez csak a tesóm kellett - egy igazi oroszlán - akit nem tántorít el semmi, aki tud uralkodni és irányítani, aki olyan amilyen: néha nyers és kemény, leszarja ki mit gondol róla, azt teszi - és meri azt tenni, amit jónak gondol, kiáll magáért és eléri a céljait... Mindig is csak kullogni fogok utána, hiába van nekem érettségim, meg mindenféle papírjaim, lelkem és lelkesedésen, még a rajztehetségből is én örököltem többet, mégis ő - a szobafestő, mázoló szakmunkás végzettségével most a főnököm és "kenyéradóm"...
Én pedig azt hiszem már végleg lemondtam arról, hogy valaha is érték lesz amit tudok. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam megfelelni "irodistaként". Mindenképpen csalódásként éltem meg azt, hogy már kénytelen voltam felmondani az előző munkahelyemen, az önállóságomat vesztettem el ezzel. Az, hogy felvett, fel tudott venni az öcsém az sem az én érdemem, hanem az övé. Alkalmazott vagyok itt is és nincs szükség, és nem is lesz soha szükség a kreativitásomra, a kézügyességemre, stb. mert a világnak, az embereknek sincs szükségük erre, ez nem eladható! Mint már az elején írtam, nem csalódtam, tudtam hova jövök dolgozni, hisz a családi ház udvarán van a műhely, mindig is láttam mi folyik ott. Igazából mindig is tudtam, hogy nem lehet megélni "horgolt szívecskék" gyártásából és egy pl. világító totemoszlop komplett kivitelezéséhez és felállításához egészen más képességek és eszközök szükségesek - koránt sem a varró és horgolótű. Nem kell weboldal szerkesztő ember, boroscimke gyártó, névjegykártya készítő, stb. ez mint hülyeség, és illúzió, mert az ilyen dolgokra mindenki képes, "Dunát lehet rekeszteni velük", ráadásul gondoljatok bele: egyetlen névjegykártya megtervezése és megszerkesztése számítógépen a gyakorlott grafikusnak is legalább fél-vagy egy óra - aztán hozzá jön a nyomdai költség, a minőségi papír és mennyiért lehet mindezt eladni? Ingyen persze kellene mindenkinek minden: haveroknak boroscimke, jópofa kis matricák a lufira (a gyerek szülinapjára), vagy otthon a falra egy klassz kép - csak nehogy pénzt kelljen adni érte - mert ugye az csak egy "semmiség".
Hát ilyen pénz és piac uralta világ ez. A saját munkaerőnk is áru, amit ha nem vagyunk jó kereskedők és nem tudunk eladni, akkor bizony éhen is halhatunk az nem fog meghatni senkit.
Nem sok időm van mostanában. Új munkahely, sok tanulnivaló, év végi hajrá a gyereknél a suliban, stb. stb. Persze megintcsak magamra jut a legkevesebb idő. Mióta a második szomszédba járok át dolgozni - a tesómhoz - valahogy minden olyan más.
Még másképp is kell öltözni, hisz itt nem csak a "számítógép előtt ücsörgés" van egész nap. Többet mozgok és ez hosszabb távon biztosan jót tesz majd az egészségemnek - amiért egy kicsit már tényleg aggódtam, mert nem hiszem, hogy normális, ha egy enyhe lejtőn sem tudok felsétálni fulladás érzet nélkül... Meredek váltás ez a munka az előzőhöz képest mindenképpen. Éveken keresztül minden nap ugyanazokat a billentyűket püföltem 8-10 órán keresztül - most pedig sohasem tudom milyen lesz a másnap. Hogy ki és milyen munkával talál meg minket az még sokszor aznap reggel sem tudható. Sokat elmond talán, hogy egy cégnél, ahol két címfestő dolgozik nincs cégtábla... ugyanabból az okból amiért a jó suszternak sincs cipője - mindig a másét csinálja és sohasincs ideje a magáéra. És ez tényleg így van. Nem is értem hogy hogyan, de mindenféle reklám nélkül is megtalálnak minket. Sokszor morog a tesóm, hogy mindig olyan dolgokkal keresik meg, amit más nem tud megoldani és hogy az egyszerű munkákat mások nyúlják le - de ezzel szerintem inkább dicsekednie kellene. Ami innen kikerül az tényleg minőségi munka - büszke vagyok a tesómra ezért. Így közelről azért már értem, miért olyan feszült és ingerült sokszor. Mindent egyedül kell megoldani és roppant dühítő amikor a határidős munka közben "porszem kerül a gépezetbe". Ösztönözni próbálom a nyitásra, hogy próbáljunk mi is becsalni ide egyszerűbb ügy(fel)eket. Hihetetlen micsoda lehetőségek vannak a gépeiben és nincsenek teljes mértékben kihasználva. Sok ötletünk van, csak ezek elindításához is rengeteg idő kellene - és hát én sem vagyok még sokszor a helyzet magaslatán. Minden új, bizonytalan vagyok mindenben - boldog vagyok már attól is, ha apró dolgokat meg tudok csinálni önállóan, ha néha tényleg hasznosnak érezhetem magam, de borzasztóan rettegek attól, hogy valamit elcseszek, ami nem helyrehozható...
Nincs túl nagy önbizalmam, sőt... és ehhez még az is hozzájárul, hogy itthon már csak és kizárólag családtag vagyok - nő egy pillanatig sem... Azzal vigasztalom magam, hogy eddig sem voltam az, csak magamat csaptam be. Elhitettem magammal olyan dolgokat, amik nem léteztek, olyan érzelmeket, amelyek sohasem voltak reálisak, csak a képzeletem szüleményei, a fantáziám és hamis remények űztek velem kegyetlen tréfát.
Megismertem egy csomó új embert - főleg visszajáró dekoratőröket, fotósokat - de mindegyik csak a tesóm nővérét látja bennem. Egy szakmailag semmihez nem értő, teszefosza valakit, aki beleült a "kész"-be. Itt már nem számít mi mindenben voltam jó az előző munkahelyeimen, újra a nulláról kell felépítenem mindent. Jópár év kell még, mire utolérem saját magam elvárásait is, nemhogy az övéket - hülyén érzem magam például amikor számomra valamiféle idegen nyelven kezdenek el beszélgetni a fóliák neveit emlegetve azok élettartamáról, vastagságáról, felhasználhatóságaikról, stb. Amíg nem értem mi a különbség a DOL, az MPI (ezeket véletlenül már tudom, csak azért jutottak eszembe) vagy hasonló jelölések között addig persze egy nyavajás telefonos anyagrendelést sem tudok felvenni....
Mindenféle érzelmek ugyanolyan távol kerültek tőlem, mint a fiatalság, a zene, a bulik, a szórakozás... Összefacsarodik a szívem, elszorul a torkom, ha eszembe jut, hogy lehet - tényleg meglehet - hogy már soha, de soha többet nem lesz senki aki átölel, megcsókol, akit szerelemmel szerethetek...
Közben meg tudom, hogy szerencsés vagyok és eszméletlenül hálásnak kellene lennem a sorsnak és annak, hogy egyáltalán élek...
... még hogy nem "gáz", dehogynem, nagyonis az... bár a családom az idén nem felejtette el a szülinapomat (tavaly csak azért nem felejtették el, mert tanultam a tavalyelőtti esetből és szóltam előre, hogy szülinapom lesz...)... ma volt torta is (2 db), volt virág, anyukám megint kitett magáért... és kaptam még szülinapom alkalmából egy jó kis kötőhártya gyulladást - egész nap szenvedtem, fájt a szemem, majdnem megőrültem - olyan érzés volt, mintha belerepült volna valami bogár amit nem lehet kiszedni.... ebből kiindulva jól illene rám az alábbi póló:
... ami amúgy is elég érzékenyen érint, azt még jobban érzékelteti a zárójelben lévő felirat... és hogy a realitások talaján maradjak, így 40 év után bele kéne törődni végre abba, hogy ha eddig nem bírtam kibékülni önmagammal, ezután a helyzet csak még rosszabb lesz... még legalább annyit kell dolgoznom a nyugdíjig, mint amennyit már eddig ledolgoztam (már ha akkor lesz még egyáltalán nyugdíj)... egyre kevesebb az esélyem, hogy végre rám talál a NAGY szerelem... de egyre nagyobb az esély, hogy rám találnak mindenféle eddig sohasem tapasztalt fájdalmak (mint azt a fentebb említett példa is SZEMlélteti)...
... a sok pötty-pötty-pötty azt jelenti, hogy eléggé szanaszét van az agyam... nem vagyok igazi szülinapos hangulatban... pedig ha jobban belegondolok annak is örülnöm kellene, hogy élek - nemrég olvastam, hogy a melanomások 90%-a a betegség diagnosztizálása utáni 7 éven belül meghal... vajon lesz olyan "mákom", hogy benne leszek abba a 10%-ban ? - 2012 őszén lesz a 7 éves évfordulóm... és egyáltalán akarom én azt, hogy benne legyek abban a 10%-ban ???
... hát persze, hogy akarom - látni a lányomat felnőtté válni, segíteni őt mindenben ameddig csak lehet és látni majd az unokámat... és sohasem szeretnék olyan fájdalmat okozni anyukámnak, hogy el kelljen temetnie a lányát..........DE AZT HISZEM EZ MINDEN AMI ITT TART a reményeimen, az álmaimon - a délibábjaimon kívül...
Furcsán oldja meg néha az élet a problémákat. Ha valami nem jó, akkor azon szeretnék valami módon változtatni. Vannak álmaim, vágyaim, amiket szeretnék valahogy elérni. Ez kell is, mert ez visz előre. De tudom, hogy nem kaphatok meg mindent. Az, hogy csak akarni kell és minden elérhető nem igaz, mert nem mindig CSAK én döntök a sorsomról. Mindig vannak és lesznek emberek akiknek az akarata és érdeke szemben áll az enyémmel és amíg nem én vagyok a "világ ura", addig - még ha a legtisztább, legjobb szándék is vezérel - nem igen számít mit akarok én...
Egyre jobban becsülöm a reményt. Most, hogy jól érzem magam minden napomból elteszek egy kicsit abba a dobozkába, ahol a reményt is tárolom. Ahogy "öregszek" és bele-bele nézek ebbe a kis dobozba azt kell megállapítanom, hogy vannak benne jó dolgok. Tele vagyok kincsekkel, amiket úgy kaptam, hogy nem is kértem - nem is mertem kérni, vagy eszembe sem jutott, hogy kérhettem volna - mégis itt vannak belőle darabkák. És ahogy telik a dobozka úgy nő vele a hitem is, hogy nem kell feladni semmit.
... Mert eddig minden vagy elmúlt, vagy megkaptam, vagy valami sokkal jobbat kaptam helyette...
Amilyen hülye, makacs fejem van persze mindig tiltakozok, hogy nem akarom, hogy elmúljon, meg nem kell nekem jobb se - "CSAK AZ". De hát mint már mondtam, nem én vagyok a "világ ura". Néha furcsán, de előbb-utóbb mégiscsak megoldja az élet a problémákat.
Jaj, nagyon boldog vagyok. Most tényleg nagyon-nagyon boldog vagyok! Kell valakinek madár? Mert most lehet velem madarat fogatni. Vagy csillag? Mert azt is tudok szerezni. Nincs messze most az ég - itt ücsörgök épp egy rózsaszínű fellegen és lógatom a lábamat....
...még egy kicsit ücsörgök itt, aztán majd azért lejjebb mászok. Üldögélek még egy kicsit a tóparton és csak úgy bámulom a vizet, élvezem a nyugalmat, a pillanatot, ami annyi melegséggel, annyi jóval ajándékozott meg ma amennyit már rég nem mertem remélni...
Annyira jó most, bár ne múlna el ez az érzés... MERT NEM TÖBB EZ CSAK EGY ÉRZÉS... DE NAGYON JÓ!
